"Nagyon sok múlik a hiten"

Kovács D. Dániel először rendezett a Katona nagyszípnadán, a Berlin, Alexanderplatz sajátos formanyelve és vitathatatlan aktualitása pedig meggyőzte a POSZT válogatóit is. Az előadás főszereplőjével, Mészáros Bélával a bizalomról, újrakezdés nehézségeiről és a hit fontosságáról beszélgettünk.

Általában mi motivál téged egy próbafolyamat alatt? Mi az, ami érdekel téged egy szerepben?

Elsősorban az, hogy az az ember, akit megformálok, miként gondolkodik, hogyan viselkedik egy-egy szituációban. Fontos megvizsgálni azokat a körülményeket, amik befolyásolják őt, amikből erednek a konfliktusok. Színészként mindig az a célom, hogy a néző azt érezze, nem megcsináltam egy szerepet, hanem átéltem, de úgy, hogy minden mondatban benne van az én személyiségem is. Ha most belegondolok, azt kell mondanom, hogy ez nekem ritkán sikerül, de a próbafolyamatot és az útkeresést mindig nagyon élvezem.

Milyen előképekkel álltál neki a Berlin, Alexanderplatz-nak? Olvastad például a regényt?

Igen, a regényt elolvastam még a próbafolyamat kezdete előtt, és már ekkor rengeteg hasonlóságot éreztem Franz Bieberkopf és köztem. Azok a nehézségek, lelki problémák, amelyekkel küzd, a szeretet iránti vágya, az ebből következő fájdalom, és a bűn hordozása is olyan élethelyzeteket teremt, amelyek nagyon ismerősek. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, hiszen az emberek éveken át képesek cipelni terheiket. A próbák során egyébként nagyon sokat beszélgettünk a 20. századi Németországról, jó volt beleásni magunkat ezekbe a történelmi helyzetekbe, hiszen így sokkal jobban megértettük a karakterek mozgatórugóit és magát a viszonyrendszert is. Azt persze nem állítanám, hogy a premierre tökéletesen világos volt minden, talán mostanra sikerült igazán letisztáznom magamban a mondatok többségét. Ez persze nem meglepő, a premiereknél általában ott tartunk, mintha végre megvettünk volna egy nagyon drága, de teljesen üres telket – még csak utána kezdjük el felhúzni rá a házat. Itt például a díszlet miatt különösen figyelnem kellett a mozgásra, hogy ne takarjak ki senkit, kellett is négy-öt előadás, mire le tudtam tenni az ilyen külső körülményekből fakadó terheket, és elkezdtem kinyílni.

Mennyire kaptál szabad kezet a próbafolyamat alatt?

Egy-egy jeleneten belül óriási szabadságom volt, azt csinálhattam, amit a legjobbnak érzetem az adott pillanatban. De így volt ezzel mindenki, közösen ötletelhettünk, aztán persze Danié (Kovács D. Dániel, az előadás rendezője – a szerk.) volt a végszó, vele nem vitatkoztunk, hiszen alapvetés volt, hogy nagy bizalommal fordultunk felé. Persze volt néhány olyan megoldás vagy szövegrész, amit én nagyon szerettem, aztán mégis kikerült az előadásból, ezzel kapcsolatban évődtünk is egy kicsit, de mindenféle komoly konfliktusok nélküli, szeretetteljes próbafolyamaton vagyunk túl.

Szerinted milyen ember a karaktered, Franz Biberkopf?

Nem hiszem, hogy bármit ki lehetne jelenteni kategorikusan, hiszen mindenkiben van jó és rossz is. Egyszerűen van, aki többet próbál megtenni azért, hogy túlélje mindazt, ami vár rá, és vannak, akik önazonosabbak is. Franz Biberkopf szerintem egy olyan figura, aki gyermeki naivitással próbál hinni az emberekben, igyekszik alkalmazkodni és kihozni a jót mindabból, ami vele történik, mégis mindig elbukik. Olyan az egész, mint egy bokszmeccs: folyamatosan a földre küldik, de ő feláll újra és újra. Elindul egy másik úton, társat, szerelmet, barátot, munkát szeretne találni. Nem tudom, hogy a társadalom keveri-e ilyen szélsőséges helyzetekbe, vagy ő saját magát, de az biztos, hogy Biberkopf hisz abban, hogy segíteni akarnak neki az emberek. Egyáltalán nem idegen ez a mentalitás, hiszen ma, ebben az énközpontú világban, amiben mindenki csak önmagát akarja kiteljesíteni, ha valaki egy ilyesfajta naivitással áll bele helyzetekbe, akkor nagyon hamar pofára tud esni.

Ikonikus mondata a történetnek, hogy Bieberkopf voltaképpen csak többet akar egy vajas kenyérnél. Mit takar ez pontosan?

A családot, a szerelmet, a munkát. Nem világmegváltó, hősies tettekre gondolunk itt, hiszen az átlagember valójában csak élni szeretne valahogy. És az abszolút nem degradáló, ha csak arra vágyunk, hogy legyen hova hazamenni, legyen miből élni, és legyen egy társunk.

És ebben mennyi az egyén felelőssége? Biberkopf például hibás abban, ami vele történik?

Ezt még én is keresem, de inkább azt érzem, hogy Biberkopf csak belesodródik mindebbe. Folyamatosan visszaidéződnek azok a lelki terhek, amik miatt ő ittas állapotban elkövette a gyilkosságot, és az is iszonyatos fájdalom lehet, hogy nem talál társra. Voltaképpen ő csak igyekszik közel kerülni egy olyan nőhöz, aki végre elfelejteti vele a múltat. Ez a léthelyzet is nagyon ismerős, biztosan mindannyian megtapasztaltuk már, hogy milyen az, amikor egyszerűen nem tudjuk kikapcsolni az agyunkat, és üldöznek minket bizonyos képek, gondolatok. Bieberkopfnál pedig a körülmények is arra játszanak, hogy ne tudjon teljesen felállni: folyamatosan bántják, átverik, és elveszíti a fél karját is – innen azért nagyon nehéz újrakezdeni. Neki egyébként sem túlságosan gazdag az érzelmi intelligenciája, így azt a lépést sem tudja megtenni, hogy hittel menjen tovább. A minket körülvevő sekélyességben is rengeteg elveszett embert látok – most magamat is értem ezalatt –, akik képtelenek kilépni a mókuskerékből, amibe beleragadtak, és szerintem itt nagyon sok múlik a hiten. Hogy ki tudjuk-e alakítani az istenkapcsolatunkat, ami esetleg erőt tudna adni. Én most ezt érzem magammal kapcsolatban.

A hit lenne tehát a kulcs? Ha Biberkopf hinni tudna, akkor megváltoztathatná az életét?

Azt nem mondom, hogy biztos megoldás lenne-e a hit. De ha az ember hisz, ha elfogadja, hogy nem ő van a középpontban, hanem valamiféle felsőbb szeretet, ami körbe tudja ölelni, akkor talán jobban tudunk bízni magunkban, az életben, és könnyebben túlléphetünk a csalódásokon is.

Ha már szóba hoztad a szeretetet: szerinted Biberkopfot szereti valaki igazán?

Azt hiszem, hogy valamilyen módon mindenki próbál hozzá közelebb kerülni és meghódíttatni magát általa. A nők ugyanúgy, akárcsak Reinhold. Valójában itt nagyon erős kapcsok vannak, de Biberkopf egyszerűen mindent túlzásba visz, ami miatt egy idő után fárasztóvá válik. Úgy igyekszik megoldani mások problémáit, hogy közben kihozza belőlük a gyengeségeket. Néha már én is azt érzem, hogy idegesítő vagyok a színpadon, pedig Biberkopf tényleg őszintén nyújtja a kezét mindenki felé.

Többször is párhuzamot vontál már magad és a karakter, a történet világa és a mai kor között. Ezek miatt az érintkezési pontok miatt jelent esetleg valamiféle lelki terhet a játék?

Teljesen őszinte leszek: az első jelenet, amikor Biberkopf kikerül a börtönből és pánikrohamot kap, minden egyes előadásnál nagy küzdelem. Nekem korábban voltak hasonló élményeim, ezért igazából nem is merek annyira beleállni a szituációba. Ugyan most már tudom ezt kontrollálni, de azért ott motoszkál bennem a félelem, hogy mi lesz, ha tényleg előjön egy valós roham. Persze érzem, hogy ez is egyre könnyebb lesz. Van egy ilyen mondás a színészek között, hogy „forró szív, hideg agy”: bár teljesen átéled a szereped, de attól még tudod, hogy hol vagy. Tudod, hogy ez színház.

Az látszik, hogy nagy szeretettel beszélsz erről az előadásról. Mit gondolsz, milyen helyet foglal ez a színészi pályádon? Tekinthető például mérföldkőnek?

Ezt nem tudom megmondani, de nagyon örülök annak, hogy a Katona nagyszínpadán játszhatok egy főszerepet, ráadásul Dani rendezésében. Tényleg hihetetlenül jó munkafolyamaton vagyunk túl, tapasztalatszerzés szempontjából pedig mindenképpen fontos, mérföldkőnek mondható előadásról van szó. Nagy felelősség végigvinni a hátamon, és az hogy bekerült a POSZT-versenyprogamjába is, mindneképpen jelentős visszaigazolás. Szeretném még sokáig játszani.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Dömölky Dániel
Portré: Nánási Pál