„Amikor lejövök a színpadról, úgy érzem, kilókkal könnyebb vagyok”

Tavaly májusban mutatták be Sylvia Plath kultikus regényének színpadi adaptációját az Örkény István Színházban, Widder Kristóf rendezésében. Az üvegbura a nővé válás stációit – és annak minden bizonytalanságát – ábrázolja Esther Greenwood erősen önéletrajzi ihletésű történetében, méghozzá kíméletlen őszinteséggel. A főszereplőt alakító Zsigmond Emőkével a férfi-női szerepekről, a választás nehézségéről és az önmagunkban rejlő akadályokról beszélgettünk.

Néha te magad hívsz fel olyan rendezőket, akikkel szívesen dolgoznál együtt. Így volt ez most is? Te kerested Kristófot?

Pontosan, elhívtam Kristófot kávézni, azzal, hogy találjunk ki valamit. Neki jutott eszébe Az üvegbura, mondta, hogy olvassam el a regényt, ha pedig nekem is tetszik, kezdjünk el ezzel dolgozni. Tulajdonképpen ezek a közös brainstormingok alakították az előadás sorsát, Mikó Csaba például úgy került bele a munkafolyamatba, hogy éppen az Örkény büféjében volt, amikor erről beszélgettünk Kristóffal. Aztán amikor már voltak konkrétumaink, odaálltunk az igazgató elé, Palinak pedig megtetszett az ötlet, és a színház beadta a pályázatot. Miután megkaptuk a pénzt az előadásra, Kristóf félve mondta, hogy nagyon szeretné, ha Kálmán Eszter tervezné a díszletet, és bár őt mindig hamar elkapkodják, most sikerült a lehetetlen, úgyhogy tényleg egy álomcsapat alakult ki.

Számodra már nem idegen a fizikai színház, de hogy láttad, a többiek milyen könnyen szoktak bele ebbe az újfajta nyelvbe?

Kókai Tünde és Dóra Béla a másik két szereplője az előadásnak, mindketten egyből otthonosan mozogtak ebben a fizikai színházi nyelvben, rengeteg ötletük volt, Kristóf pedig tényleg minden felvetést nyitottan fogadott. Az persze sokat segített, hogy az első perctől díszletben próbáltunk, muszáj volt megszoknunk, hogy biztonságos legyen, és valószínűleg éppen a kísérletező kedv miatt volt ez egy nagyon kreatív és energiát termelő próbafolyamat. A bemutató után hihetetlenül fel voltam dobva, és olyan erőt éreztem magamban, hogy legszívesebben azonnal nekiestem volna egy másik előadásnak.

Ugorjunk egy picit vissza: milyen érzésekkel tetted le először Az üvegbúrát?

Amikor először elolvastam a regényt, azonnal megtaláltam azokat a pontokat, amik összekötik Esthert és engem. Ott van például a megfelelési kényszer a környezetem felé, vagyis, hogy egyes emberek milyennek akarnak látni, és nekem ehhez képest hogyan is kellene mozognom a világban. Mondok egy példát: egyszer egy nagyon hosszú nap után, bár semmi kedvem nem volt kimozdulni, találkoztam a barátommal és a haverjaival egy szabadtéri technobulin. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, mert valójában csendre és nyugalomra vágytam, de közben folyamatosan ott volt bennem, hogy megfeleljek ennek a társaságnak, és egy jó fej, laza csajként nézzenek rám. Összevissza ugráltam, őrjöngtem, mosolyogtam, tulajdonképpen rám fagyott a vigyor, aztán háromnegyed óra múlva mondtam, hogy rendben, én most hazamegyek, bocsánat. A barátom persze nem értette, hogy mi bajom lett hirtelen, mert én egy apró jelét sem mutattam annak, hogy nem vagyok jól. Nagyon mérgező tud lenni, amikor belül kattogsz, és kívülről pedig valami egészen másnak próbálod mutatni magad. Vagy amikor egy társaságban beszélgetnek körülötted, te pedig hozzá szeretnél szólni a témához, de mindig meggyőzöd magad, hogy úgysem olyan érdekes, amit mondani akarsz, és különben is, mi van, ha megakasztod a beszélgetést – aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy órák óta ülsz egy helyben, mindenki jól érzi magát körülötted, és te pedig csak hallgatsz. Ez a fajta outsider lét elképesztően frusztráló tud lenni.

Mennyire foglalkoztatok a történet önéletrajzi jellegével? Olvastad például Plath naplóját?

Igen, de sajnos akkor fogtam hozzá, amikor próbáltunk, és egy idő után már nem tudtam rálátni erre az emberre, mert elkezdtem saját magamon diagnosztizálni a depressziót. Muszáj volt félretennem, hogy hideg fejjel tudjak próbálni, mert nem jó ennyire elveszni egy munkafolyamat alatt. Előadáson ez már másképp van, hiszen az csak másfél óra, azt magamra tudom venni, de napról napra, hétről hétre nagyon megterhelő ilyen mélyen belemászni valaki életébe, hiszen folyamatosan a kapcsolódási pontokat, a közös vonásokat keresed. Úgyhogy a Napló olvasása helyett inkább a Family Guyt néztem szabadidőmben.

félünk attól, ha elindulunk egy úton, akkor az teljesen kizárja az életünknek egy másfajta alakulását

Ebből is adódik az, hogy számodra az előadás első mondata a legnehezebb?

Igen, ez rögtön egy nagyon bonyolult helyzet: ott állok egy előadás előtt, azt sem tudom, hogy mi fog történni, és akkor belekezdek egy olyan mondatba, hogy „Egyszerűen bármibe is fogok, sikerül.”. Innen rettenetesen nehéz továbblépni, hiszen ez nyilvánvaló hazugság. Mert ugyan tűnhet úgy kívülről, hogy valakinek folyamatos telitalálatból áll az élete, de azt soha nem mutatjuk meg a környezetünknek, hogy ebben mennyi vívódás, mennyi nehézség van.

Mit gondolsz, Esther számára mi a legnagyobb akadály? Miért nem tudja ő beteljesíteni azt a képet, amit mutat magáról?

Abban az élethelyzetben van, amikor nem tud külső akadályozó körülményekkel védekezni, vagyis nincs az, hogy valaki nem engedi érvényesülni, vagy valaki az útjában áll. Amikor minden lehetőség adott, és hirtelen olyan helyzetbe kerülsz, hogy bármi közül választhatsz, mégsem tudod mozdítani a lábad, akkor akadályként csak saját magad merülhet fel. Ez sokszor abból adódik, hogy félünk attól, ha elindulunk egy úton, akkor az teljesen kizárja az életünknek egy másfajta alakulását – főleg ilyen fiatalon. Annyifelé lehetne menni, ezért valójában minden lépéssel szűkítjük a kört: ahogy nyerünk valamit, úgy veszítünk el egy másik lehetőséget. Különösen akkor nehéz ez, ha úgy érzed, hogy a képességeid megengednék, hogy bármerre menj, egy élet nem elég arra, hogy minden utat bejárj. Esther ráadásul folyamatosan analizálja a körülötte lévő világot, ez is táplálja a benne működő öniróniát és az ebből fakadó negatív önképet. Tulajdonképpen csak szapulni tudja a döntéseit, folyamatosan ideges, türelmetlen önmagával szemben. Ha látja a barátnőjét egy sráccal, akkor az az első gondolata, hogy ez neki miért nem megy ilyen egyszerűen, már megint ő lett a harmadik, a lúzer. Ezt a fajta gondolkodást nagyon nehéz megváltoztatni egy pozitívra, nem hiszem, hogy ő magában hordozná a boldogság lehetőségét.

Esther választani nem tudása mennyire fakad a családi hátteréből, a közegből, ahonnan jött?

Az anyja folyamatosan mondja neki, hogy kell egy szakma a kézbe, tehát ő is támaszt felé egy elvárást azon túl, hogy félti ettől az egész művészvilágtól. Az apja pedig nyolcéves korában meghalt, ami iszonyatos hiányt jelent, és itt lép be a képbe az, hogy Esther vajon milyen férfiban látja megvalósulni az ő jövőjét, ha nincs előtte igazi apakép. Vagy ha van is, az túlságosan megfoghatatlan és idealizált, hiszen gyerekként természetes, hogy istenítjük a szüleinket. Aztán ha ez az imádott lény megszűnik, nem kezd el bonyolódni, árnyalódni a róla alkotott kép, és Esther esetében ehhez a mitikussá növesztett apafigurához kellene felérnie valakinek. De egyébként én is sokszor veszem észre azt, ha a régebbi kapcsolataimra gondolok, hogy valami éppen azért vonzott vagy taszított egy srácban, mert az apám is épp ugyanúgy viselkedett. Ő maradt a referenciapont. Volt, hogy egy fiúban még a rossz tulajdonságait is szeretni tudtam, csak azért, mert már ismertem. Arra gondoltam, hogy anyám is el tudta fogadni, úgyhogy ez tulajdonképpen egy lehetséges életképet mutat.

Ha férfikép nem is, de követendő női minták vannak Esther előtt?

Azt hiszem, az ő nőiségről alkotott képét több mozaikból állítja össze. Tetszik neki például a főszerkesztő nyers magabiztossága, az, ami benne éppen akkor nincs meg. Szeretné átvenni a barátnőjétől az élj a mának életérzést, és tudja csodálni az anyja gondoskodó szeretetét is – bár vele nagyon különös a viszonya, de hát kivel legyen az ember goromba, ha nem a szüleivel? Legjobban én is a saját anyámat tudom bántani, mert bármit is teszek vele, bármit is mondok, én mégiscsak a lánya maradok. Nem féltem a szeretetét. Valószínűleg így van ezzel Esther is, mással nem is tud olyan kegyetlen lenni, mint az anyjával. De egyébként ő maga sem tudja eldönteni, hogy karriert vagy családot építsen, hogy vajon melyik az a szerep, amiben élete végéig hinni tudna? Ha a karrier mellett dönt, még mindig ott motoszkálhat benne az, hogy mindenki pótolható. Annyian vagyunk ezen a világon, miért éppen ő volna különleges? Éppen ezek miatt a vívódások miatt szeretem annyira ezt az előadást. Sokszor olyan, mint egy terápia: amikor lejövök a színpadról, úgy érzem, kilókkal könnyebb vagyok. Mindent kifröcsögtem, ami felgyűlt bennem, megbántottam magam, és kiröhögtem a saját szerencsétlenségemet. Már bátrabban is mozgok a színpadon, mint a bemutatón, hiszen nem mozaikokban, hanem egészében látom őt, nincs olyan pont, ahol elbizonytalanodnék. Mindig nyitottan hagyom azt, hogyan jutok el aznap a nézőkhöz, hiszen mindenki máshonnan jön, mást hoz magával. Egyesek már az első perctől rá vannak hangolódva a történtre, mások még dühöngenek, mert nem sikerült visszahívniuk a barátjukat, és most már le kell halkítaniuk a telefont. Az én feladatom az, hogy egy helyre tereljem őket, és közös élménnyé tegyem az estét. Nagyon izgalmas, amikor hirtelen azt érzem, hogy hetven emberrel együtt megérkeztünk valahova.


Fotó: Horváth Judit

Úgy láttam, a színházon belül is nagyon szeretik ezt az előadást, ennek egyik bizonyítéka például, hogy a következő évadban ismét rendez nálatok Kristóf. Az első perctől nyilvánvaló volt ez az összhang?

Nagyon érdekes volt az, amikor Pali bejött a főpróbahéten. Először nézett rá arra, hogy mi tulajdonképpen mit is csinálunk a Stúdióban, és rengeteg fontos dolgot mondott, amitől az előadás megkapta a végső formáját és energiáját. Hihetetlenül jó volt látni azt, hogy a lehető legönzetlenebbül, a legodaadóbban fordult a csapat felé. Emlékszem, amikor Kristóf először ment el vele beszélgetni, úgy jött vissza, mennyire örül annak, hogy ebben a színházban dolgozik, ahol az igazgatót tényleg érdekli, hogy milyen előadások születnek. De ahogy látom, mindkettejüknek egyformán jó élmény volt ez a találkozás, ezt igazolja az is, hogy jövőre már együtt is fognak dolgozni.

Dézsi Fruzsina