Igazi fényes június odakint, az Örkény Színház „kultúraillata” odabent – inspiráló körülmények és környezet egy izgalmasnak ígérkező beszélgetéshez. A mobilom mindenesetre gondosan kikapcsolom, épp időben, mert Csákányi Eszter szélvészként közeledik. Jelenléte éppoly erőteljes, mint a színpadon, személyiségével pillanatok alatt elvarázsol.


- Mit gondolsz „digitális függőségeinkről”? A színházakban a legkülönfélébb eszközökkel, komolyabb és könnyedebb figyelmeztetéssel próbálják elérni, hogy az előadás ideje alatt ne zavarják az élményt csilingelő Für Elise-ek, ne villogjanak a széksorok között képernyők.

- Valahol a színház feladata, felelőssége is ez – ha izgalmas az előadás, a nézők nem a telefont bámulják majd: arra figyelnek, ami a színpadon történik. Nemrégiben voltam nézőként egy érdektelenebb előadáson, ott nagyon sokan a telefonjaikkal foglalkoztak. Ha az előadás leköti a nézők figyelmét, nincs szükség kijelzőkre. Ugyanakkor az alapvető szabályokat be kell tartani, ha pedig nem megy, akkor be kell tartatni. Színházban telefonozni tiszteletlenség és unintelligencia; a színházi létezésnek is megvannak a szabályai. Aki a mobilhasználattal behozza a civil életet az előadásra, talán nincs még felkészülve az élményre, amit a színház nyújthat neki. Van olyan kollégám, aki jelenez közben kiszólt, amikor megcsörrent a telefon: „Tessék csak befejezni, megvárom!” Engem az is nagyon zavar, ha a próbán a kollégák a mobiljukat nézegetik. Ilyenkor megpróbálok én is szólni.

- Ezért talán épp a digitális térrel elterjedt, a fiatalok által tökéletesen „beszélt új kommunikációs” nyelv térnyerése tehető felelőssé. A fiatalok tökéletesen kommunikálnak betűszavakkal és emojikkal, ugyanakkor zavarban vannak egy személyes találkozásnál, sokszor azt sem tudják, hogyan köszönjenek, vagy közeledjenek a másikhoz. A művésznek civilben is feladata a nevelés?

- Igen, hiszen a művész nem csak a műveken keresztül szólal meg. Művészként magunkat kell képviselnem minden helyzetben, minden megszólalásommal. Felelősek vagyunk a felnövő generációért.

- Idén az Örkény Színház a Second Hand-et hozta el a POSZT-ra. Erőteljes, lehengerlő darab, több rendező, köztük egyetemisták munkája. Hogy alakult ki az előadás? Hogyan zajlottak a próbák?

- Óriási munka volt, az előadás szerkezete fokozatosan alakult a próbákon. Nagyon képlékeny volt a munkafolyamat, hatalmas erőfeszítés van abban, amit végül a néző láthat. De Alapvetően Bagossy László és Kovács D. Dani, a két tanár határozta meg a vezérfonalat, ők instruálták az egyetemistákat.

- A te monológod például…

- Azt én választottam, ahogy Csuja Imre az ajtós monológot, vagy Znamenák István az afganisztán anyát. Mindenki maga választotta ki a monológját, tett javaslatokat a jelenetekre. Aztán az összegyűlt anyaggal elkezdtünk foglalkozni, utána alakult ki a végleges változat: körülbelül ötven jelenetből maradt végül annyi, amennyi most az előadásban látható.

- Hogy zajlott a próbafolyamat? Az egyetemisták is fel vannak tüntetve társrendezőként.

- Sokat beszélgettünk az anyagról, majd a rendezőkkel közösen kiválasztottuk témákat, ők pedig elosztották ezeket maguk között az alapján, hogy melyiküket melyik érintette meg, hogy végül ezek rendezői és dramaturgjai legyenek. A trojka-jelenetet például Kovács D. Dani, a sorban állás-jelenetet Bagossy László, de ez csak lassan alakult ki, ahogy az egész előadás is. Az osztály a vezető tanárok felügyeletével a nézőtérről instruálta a színészeket.

- Tegnap még a padban ültek, ma már legnagyobb színészóriásainkat rendezik...

- Ez így természetes. Tehetségesek, kreatívak és ügyesek voltak.

- Van hiányérzeted a végeredmény kapcsán?

- Van. Nagyszerű előadás született, de szerintem fontos, hogy az író, akinek a műveiből, novelláiból a darab összeállt, nő, erőteljesen női látásmóddal, az ezt hangsúlyozó jelenetekből lehetne több az előadásban.

- Kívülről nézve eléggé megterhelő lehet az előadás technikailag is, a sok tempójú öltözésekkel, sodró, hatalmas koncentrációt igénylő koreográfiával. Mennyire tudjátok ezt mostanra biztosan hozni?

- Teljesen. Mivel sokat játsszuk az előadást, már mindenki pontosan tudja, mikor hol kell lennie, milyen állapotból kell megszólalnia. A Secondhand mostanra üzembiztosan olyan lett, amilyennek lennie kell, megérett, ahogy idővel minden előadás.

- Édesanyámmal láttam a darabot. Ő sírt, mire vége lett, ahogy én is érezni kezdtem, milyen lehetett akkoriban élni. Hogyan szól az előadás a fiatalokhoz, és hogyan az 50-60-as korosztályhoz?

- Az idősebbek találkozhatnak saját múltjukkal, emlékeiket újra átélhetik, a fiatalok pedig ízelítőt kapnak egy letűnt korból, miközben számos jelenetben ma is aktuális kérdésekre, helyzetekre problémákra ismerhetnek.